p05p03p040201

A népi gyógyítás fogalma

FacebookTwitter
Néphit és népgyógyítás

A népi gyógyítással kapcsolatos kutatási anyag, melyet napjainkig összegyűjtöttek, igen gazdag, s rendezéséhez egyfelől a néprajztudomány, másfelől az orvostudomány adhat szempontokat. A gyógyítás, mint a közösség számára alapvetően fontos, társadalmilag értékes tevékenység, a szellemi kultúra része, amely mindig a figyelem homlokterében állt. A betegség olyan élethelyzet, amely a mindennapok egyensúlyának megbomlását jelenti, mivel a közösség egy tagja kiesik a munkából, s hiányát pótolni kell, az egyensúlyt helyre kell állítani. Fontos a gyógyítás és a gyógyítók társadalomban betöltött helyének és szerepének megismerése mellett a történetiség figyelembevétele is, ugyanis a történeti adatok nélkül nem érthetjük meg a magyar népi gyógyítás 21. századi adatait.
Néphit Néphit

A népi gyógyítás a néphitnek az a része, amelyben keverednek a hiedelmek és a tudáselemek. A hitt dolgok a hagyománynak empirikusan nem ellenőrzött elemei, míg a népi tudás igen sok elemét az évszázados gyakorlat megerősítette (pl. a gyógynövények, egyes gyógyító eljárások esetében). A népi gyógyításhoz kapcsolódó tudásanyag önmagában is kétrétegű: egyrészt a betegségekről szóló ismereteket, másrészt a gyógyításokhoz szükséges cselekvésekre vonatkozó utasításokat tartalmazza. Olyan összetett szabálysorozat, amelyben nagyon nehéz elválasztani a hiedelmeket a tényszerű és hasznos tudástól, mert mint sokszor kiderült, a hiedelmek gyógyító erejét sem lehet lebecsülni.

A szakirodalomban váltakozva használják a népgyógyászat, népi orvoslás, népi gyógyítás és újabban az etnomedicina kifejezéseket a terület megnevezésére. Ezek közül a legmegfelelőbb a gyógyítás elnevezés, mert ez kifejezi a régi falusi életforma jellegzetes öngyógyító gyakorlatát, szemben a hivatalos orvoslással és tudományos gyógyászattal. A népi gyógyítás a hagyományos köznapi kultúra részeként működött. A köznapiság fontos kritérium itt, hiszen régen szinte minden családban volt valaki, többnyire az asszonyok, akik ismerték a népi gyógyító tudásnak legalábbis egy jelentős részét. Természetesen minden közösségben voltak gyógyító specialisták is.

A népi gyógyítás ismeretanyaga így egyrészt az általánosan ismert köznépi, másrészt a csak specialisták által ismert, de eredendően népi, s harmadrészt egy, eredetét tekintve a tudományos orvoslásból évszázadok során a nép közé leszállt, félig megértett vagy félreértett gyógyító gyakorlat töredékeiből állt össze. Minden kultúrában és minden népnél e három réteg aránya más és más. Mint ahogy más e rétegek viszonya az írásbeliséghez, így nálunk a szóbeli hagyományozás volt a döntő, míg Európa más részein a specialisták az írásbeliséghez folyamodtak tudásuk továbbadásakor.

Mindig volt egy, a „tudomány” és a „nép” között közvetítő réteg, amelynek tagjai átformálták, a nép számára érthetővé tették, a népi hiedelemrendszer elemeivel kiegészítették a felülről alászálló gyógyászat elemeit. Túl ezen, végül is, ha a magyarság nyelvét, dallamait és növényneveit évszázadokon át megőrizte, nehezen hihető, hogy éppen gyógyítását kellett a reneszánsz szerzőktől kölcsönöznie. Nem lehet tagadni a nyomtatott művek hatását, de sok esetben fordított hatásról, a népi bölcsesség átvételéről is szó lehet.

A népi növényismeret mindig szerves részét alkotta a magyar nép gyógyító tudásának. A modern etnobotanikai kutatások módszeresen nekiláttak a népi gyógyászati, elsősorban a gyógynövények alkalmazásával kapcsolatos adatok ellenőrzésének. Kiemelkedő jelentőségű munkát végeztek a marosvásárhelyi Gyógyszertudományi Karon Rácz Gábor és munkatársai, akik nemcsak nagyarányú gyűjtéseket folytattak, de elvégezték az egyes növények gyógyszerhatástani vizsgálatait is. A szakadatlan kutatómunka eredményeként több tucat népi gyógynövény esetében igazolták a népi „javallat” gyógyhatását, s új, gyógynövény alapanyagú gyógyszereket kísérleteztek ki.

Az ésszerű gyógynövényhasználat elemzése mellett nem hanyagolták el a kutatók a „mágikus” gyógymódok vizsgálatát sem. Az utóbbi évtizedekben többen foglalkoztak például az „igézés” hiedelemkör és egyéb mágikus gyógyító technikák ismertetésével. Részletes adatfeltáró dolgozatok születtek a kisgyermekre vonatkozó mágikus szokások és hiedelmek körében is.
A ráolvasások kutatásának régi hagyománya van a hazai folklorisztikában, de míg korábban elsősorban a szövegekkel foglalkoztak, az újabb kutatások a gyógyító rítus teljes kontextusában, szöveg- és cselekvéskörnyezetében vizsgálják a kimondott szó „varázserejét”.


A gyógyító hagyomány és a nyelv

A nyelv a kulturális hagyományok egyik leghívebb őrzője. A népi gyógyító tudás teljesen összefonódott a nyelvvel, hiszen már a megnevezés, a betegség felismerése (a diagnózis), a tünetek leírása egész sor fizikai-biológiai tény nyelvi rögzítését teszi szükségessé. A kiválasztott nyelvi megfogalmazás viszont messzemenően befolyásolja a gyógyító cselekvéseket. A mindennapi, gyakori használat bevéste az egyéni és a közösségi emlékezetbe a nyelvi anyagot éppúgy, mint a felhasználható növényneveket. A hosszú ráolvasások szövegei, az imák, mint nyelvi aktusok, önmagukban is gyógyító erejűek voltak, a néphit szerint régen még bíztak a kimondott szó erejében. A betegség nevének kimondása mintegy a rosszat okozó szellem megidézését jelentette. A múlt században született magyar mitológiai munkák, külföldi példák hatására, a legfontosabb betegségelnevezéseket (fene, nyavalya, guta, íz, mirigy, súly, csuma, hideglelés, hagymáz stb.) betegségszellemek neveinek vélték. Más népek mitológiai rendszereinek ismeretében ez a feltevés noha módszertanilag jogosult, a magyar anyag egyelőre nem tesz lehetővé ilyen értelmezést. Nincs konkrét utalás a néphitadatokban arra, hogy népünk démonokat sejtene az elnevezések mögött, néhány adat esetében mégis el kell gondolkodni ezen a lehetőségen, ugyanis gyakran megszemélyesítik a betegséget, valamilyen állat vagy láthatatlan lény alakjában képzelik el – például „eszi a fene”, „vigye el az íz!” . A szavak bizonytalan etimológiái helyett hasznosabb, ha hosszabb szövegek alapján próbáljuk meghatározni egy-egy betegségnév használati körét. Kiderült például, hogy a fene és az íz szavakat egész sor bőrbetegség megnevezésére használták, pusztán a tünetek hasonlósága alapján.

A betegségnevek mellett ugyanolyan érdekes a gyógyító személyek elnevezésének vizsgálata is. Ismeretes, hogy koronként és vidékenként más-más elnevezést használtak: látó, néző (elsősorban a boszorkányperekben szerepel), tudó és alakváltozatai (tudós, tudományos vagy tudákos ember), bűbájos, javós- (vagy javas-), urusember vagy -asszony. A kuruzsló (kuruzs vagy kuruttyolók – kifejezést is használták régen a gyógyító kenő- vagy füvesasszonyokra, bábákra, csontrakókra, akik a beteg embereken segítettek.

A magyar népi gyógyítás szókincsének gazdagsága nyilvánul meg abban is, hogy milyen sokféle igét használ ’gyógyít’, ’kezel’ értelemben. Így például a békési nép a ’kenés’ (masszírozás) cselekményét több mint félszáz igével képes kifejezni (pl. „letapogatja”, „simogatja”, „csiszolássza”, „törcsöli”, „gyömöszöli”, „megdögönyözi”, „megmajkérozza”. A népies orvoslás „szaknyelvét” szemléletesség és képi erő jellemzi (a menstruáló asszony „virágzik”), amely azért szemléletes, mert a közvetlen környezetből vett hasonlatok formájában nyilatkozik meg (a kisgyermek „elszárad” vagy „kiszárad” – ez egy kisgyermekbetegség valódi tünete). A szókincsből és a kifejezésekből a nép betegségszemlélete ismerhető meg (pl. a „megállt benne a szél!” vagy „rossz a vére” kifejezések a széllel, illetve a nedvekkel magyaráznak bizonyos betegségeket.

Keressen a Facebookon!